A lelkészség története
A lelkészség történetéről két írásunkban olvashatsz:
Mózessy Gergely volt lelkészségi tagunk összeállításában az 1950-es feloszlatásig, míg István atya cikkében az 1990-es újraindulástól történtekről.
A Budapesti Egyetemi Lelkészség Története
írta: Mózessy Gergely
1. FEJEZET: A régmúlt
Pázmány Péter esztergomi érsek 1635-ben alapította hazánk első egyetemét Nagyszombatban. Már az alapítólevél szavaiból is kitűnik, hogy az érseket az egyetem létesítésére két, általa egyaránt fontosnak tekintett ügy előmozdításának vágya vezette: Az ország szellemi színvonalának emelése és a katolikus hit terjesztése. Noha ezt az adott pillanatban a protestáns felekezetek elleni fellépésként kell értelmeznünk, mégis leszögezhetjük, hogy ez az egyetem a kezdet kezdetétől szívén viselte diákjainak lelki gondozását is. A diákpasztoráció intézményes formát azonban csak az egyetem Pestre költözése után, a 18. század utolsó éveiben nyert. Vazul, majd Gergelyi Andor személyében pálos szerzetesek kaptak megbízást arra, hogy egyetemi hitszónokként a vasárnapi szentmisék után az egyetemi polgárok számára prédikációkat tartsanak. Így vált a hajdani pálos templom az egyetemi istentiszteletek otthonává, majd Egyetemi Templommá. 1802-ben komoly változást jelentett, hogy rendes tantárggyá vált a hittan az egyetem Bölcsészeti Karán. A hittan – vagy korabeli szóhasználat szerint vallásbölcselet – tanszékének tanára eztán hivatalból látta el a hitszónok (exhortator) teendőit is, így annak szerzetesrendhez való kötöttsége megszűnt. A tanszék tanárai kimagasló képességű tudósok voltak: megfordult itt például a későbbi prímás Simor János vagy Ranolder János is. 1850-től kezdve négy éven át nem került a tanszék betöltésre a Habsburg-abszolutizmus korlátozó intézkedései folytán, így a hitszónoklatok is szüneteltek. A végső csapást azonban a kiegyezést követő egyetemi reform-, és annak néhány szerencsétlen félreértése – mérte az exhortatiókra. A bölcsészkar korábbi, egyéb fakultásokra előkészítő szerepe ekkor szűnt meg, és a kar a továbbiakban nem érezte feladatának a hitoktatást. A nagyváradi kanonokká kinevezett, -tanszékétől búcsúzó hitszónok-, Róder Alajos is úgy látta volna jónak, ha a vallásbölcsészet tanszéke a Hittudományi Kar kebelébe kerülne át. A teológia professzorai azonban élesen tiltakoztak a terv ellen, mert a korszak hangos liberalizmusában túl súlyos pozícióvesztésnek ítélték a vallásoktatás kiszorulását az egyetem bölcsészeti karáról. (Aggodalmuk érthetővé válik, ha figyelembe vesszük: ekkor sokan sérelmezték az egyetem katolikus jellegét. Még az országgyűlésben is folytak viták az esetleges államosításról, vagy más felekezetű teológiai karok felállításáról.) A Bölcsészéttudományi Kar hajthatatlannak bizonyult, a Hittudományi Kar ellenállt: így a tanszék ügye 1868-ban két szék között a padlóra került. Egy évig ugyan magánszorgalomból Zsihovits Ferenc még ellátta a hitszónoki feladatokat, mivel azonban senki sem finanszírozott egy ilyen állást, 1869 novemberére szép csendesen megszűnt a tisztség. Talán hűen tükrözi a múlt század utolsó harmadának lelki értelemben vett tespedtségét, hogy csaknem három évtizedig nem is hiányzott senkinek…
2. FEJEZET: A hitszónoki tisztség felújítása
A 19. század utolsó évtizedében az egyházpolitikai törvények, az országgyűlési és az azon kívüli viták, felrázták a katolikus közéletet. Ez az új századra is áthúzódó pezsgés nem állhatott meg az egyetem falainál, amit az egyetemi-kereszt-mozgalmak is mutatnak. Nem véletlen tehát, hogy 1897-ben vetette fel először a Hittudományi Kar a hitszónoki intézmény felújításának tervét. Ekkor még mindenben az 1868 előtti állapotok visszaállítására törekedtek. Vaszary Kolos hercegprímás és gróf Csáky Albin vallás-, és közoktatásügyi miniszter is tárgyalt a kérdésről, s arra az elvi megállapodásra jutottak, hogy nem lenne helyes életfogytiglani állást szervezni, mert a prédikátort hamarosan elunná a fiatalság…A magas szintű eszmecsere ellenére azonban az ügy elaludni látszott. Az igény azonban változatlanul megmaradt. Végül, 1900 márciusában a Hittudományi Kar úgy döntött, hogy a régóta húzódó, és mindenképpen szükséges kari oktatási reform részeként fel fogja újítani a hitszónoklatokat is. Az amúgy is megterhelt lelkipásztorkodástani tanszék feladatai közül óhajtotta a Kar kiemelni a hitszónoklattan (homiletika) oktatását, erre új tanszéket szervezve, és a kinevezendő professzort kívánták megbízni az egyetemi hitszónoklatok megtartásával is. A gigantikus méretű kari reformnak azonban csak kis pontja volt ez, hiszen a tanulmányi idő növeléséről, a szemináriumi rendszer meghonosításáról, egyes tárgyaknak a latint felváltó anyanyelvi oktatásáról volt szó ekkoriban. Mindehhez a Püspöki Kar és a Szentszék hozzájárulására volt szükség, az új tanszékek fel állításához pedig a finanszírozó minisztérium kegyét is el kellett nyerni… Nem csodálhatjuk tehát, hogy a végrehajtás lassan, sok késéssel történt meg. Csak 1908 őszén kapta meg kinevezését a hitszónoklattani tanszékre és a vele kapcsolatos hitszónoki állásra dr. Glattfelder Gyula. Az egyetemi hitszónoki tisztségre vonatkozólag a Hittudományi Kar az alábbi határozatot hozta 1909 márciusában, melyet az Egyetemi Tanács lényegében változtatás nélkül fogadott el, meghatározva a hitszónokok működési feltételeit, ellenőrzését és pontos munkakörét:
a) mivel az egyetemi templomban végzendő hitszónoki tiszt kapcsolatos a Kar kebelében fölállított hitszónoklati rendkívüli tanszékkel, a Kar magát illetékesnek jelenti ki a hitszónoki tiszt ellenőrzésére és a felügyelet gyakorlására. Ezt az ellenőrzést és felügyeletet mindig az időszerinti Dékán által gyakorolja. A Dékán hatáskörébe tartozik a felmerülő szükségletekhez képest a hitszónoknak szabályszerű helyettesítéséről gondoskodni.
b) a Kar a Dékán útján felkéri a Rector Magnificust, hogy rektori hirdetményben tudassa a karokkal és az egyetemi polgársággal az egyetemi istentisztelet visszaállítását és idejét, valamint, hogy ugyanezt hozza tudomására a sajtó útján a nagyközönségnek. Felkéri továbbá arra, hogy az első istentiszteletre, annak ünnepélyessé tétele szempontjából, az Egyetem iránt hivatalból, vagy az egyébként érdeklődőket meghívja, kéri egyszersmind, hogy az egyetemi Almanachban gondoskodjék a hitszónoknak és az egyetemi istentisztelet idejének beiktatásáról.
c) az egyetemi istentisztelet a hagyományoknak megfelelően de. 10 órakor csendes szentmisével kezdődjék, amely alatt az egyetemi polgárság magyar népéneket énekeljen, a szentmise után következzék a szentbeszéd. Az új istentiszteleti rendnek a főegyházmegyei hatóságnál való bejelentése, és megerősítésének kieszközlése az egyetemi templom Nagyságos Gondnokának feladata.
d) az egyetemi istentisztelet a szentbeszéddel együtt a Veni Sancte-től a Te Deum-ig tartandó minden vasárnap és a következő ünnepeken: XI. 1., XII. 8., III. 25., Áldozócsütörtök. Az istentisztelet a szentbeszéddel együtt szünetel a karácsonyi és húsvéti egyetemi szünet alatt Vízkeresztig, illetve a Húsvét után való csütörtökig bezárólag.
Ez a szabályozás – leszámítva az istentisztelet időpontjának az ideálist kereső csúsztatgatását – később nem változott, és az egyetemi hitszónoki intézmény fennállása alatt végig meghatározó maradt. Az egyetem gondoskodott arról, hogy az ekképpen megteremtett jogi kereteket arra alkalmas személyekkel töltse ki. Az 1911-ben csanádi püspöki székbe emelkedő nagyhírű dr. Glattfelder Gyulát nem kevésbé nagy szónok, dr. Wolkenberg Alajos követte a tisztségben. 1919 augusztusától dr. Vass József látta el a tanszéket és a hitszónoki állást, mivel azonban egy évre rá miniszteri tárcát kapott gróf Teleki Pál kormányában, munkáját a szószéken természetesen nem láthatta el. Helyettesítésére a Hittudományi Kar két fiatal tanárhelyettesét, dr. Saly Lászlót és dr. Tóth Tihamért jelölt ki. Tóth Tihamér vált be jobban; így 1923 őszétől 1938-ig, veszprémi püspöki székbe emelkedéséig már egyedül látta el ezt a funkciót. Akadályoztatása esetén – így pl. az 1935/36-os akadémiai évben, midőn dékáni teendőit nem tudta összeegyeztetni a szószék ellátásával – dr. Artner Edgár helyettesítette. Tóth Tihamér hitszónoki kinevezése nagyban növelte az egyetemi istentiszteletek népszerűségét és látogatottságát. Míg ugyanis elődei a hagyományos szónoki iskola követői voltak – melyeket szélesen hömpölygő, végletesen finomra csiszolt körmondatok jellemeznek -, Tóth újított: a mindennapi életből vett képekkel fűszerezte meg, tette közérthetővé gondolatait, és akadémikus problémák helyett alapvető gyakorlatiassággal állt hallgatósága elé. Mi sem jelzi jobban Tóth Tihamér szónoki képességeinek elismertségét a diákok körében, minthogy a Vox Academica című országos katolikus egyetemista diáklap minden számában oldalas szemelvényeket közölt utolsó prédikácóiból… Tóth Tihamér gyakorlatiassága azonban kiterjedt az igehirdetés eszközeire is. A húszas évek elején olvasott valahol egy új találmányról; még a nevét sem tudta pontosan, mégis mindjárt arra gondolt, hogyan használhatná azt fel. Az Egyházi Lapok egyik 1923-as számában jelent meg cikke „A drótnélküli telefon az igehirdetés szolgálatában” címmel. Ez az eszköz pedig a rádió. Őrült fantasztának tartották, de a jövő őt igazolta. 1926. január 31-én tartotta első, a rádió által közvetített szentbeszédét a Belvárosi Templomban. 1927 márciusától pedig, egyetemi templomi prédikációi kerültek, egyre nagyobb rendszerességgel, adásba. Mindez szónoki stílusában is változást hozott. Teoretikussága csökkent, intimebb hangvételt engedett meg magának. Számára is nagy élmény volt egy ország nyilvánosságához, sőt a trianoni határon túli magyarokhoz is szólni.
3. FEJEZET: A hitszónoklat válsága
Bármily paradox is, éppen Tóth Tihamér kivételes képességei sodorták végveszélybe a diákpasztorációt. Az egyetemi istentiszteletekre tódultak az emberek, elsősorban a fővárosi értelmiségiek, csak épp az egyetemi hallgatók szorultak ki onnan. Az ifjúság egyre nehezebben találta meg a kontaktust a szónokkal. A harmincas évek külsőségekbe könnyen belefeledkező vallásossága amúgy sem volt túl vonzó a bensőséges, intim élményekre vágyó huszonévesek számára. Tóth Tihamér felismerte a helyzet visszásságát, de változtatni nem tudott és nem is akart a folyamaton: hiszen szinte véletlenszerűen meghódított közönsége számában is felülmúlta a diákságét. Végül a kegyelemdöfést a hitszónoki tisztségnek az egyetem szűkös anyagi helyzete adta meg: 1934 májusában döntés született a tisztséggel összekapcsolt homiletikai tanszék leépítéséről. Tóth ezentúl csak helyettesként látta el a hitszónoklattan tanárának teendőit, beleértve a prédikálást is. Az ifjúsági pasztoráció teljes válságából a Szent Imre Szenátus memoranduma mutatta meg a kivezető utat. Az egyetem fennállásának 300 éves ünnepén juttatta el az egyesület memorandumát a rektorhoz, a hercegprimáshoz és a vallás,- és közoktatásügyi miniszterhez, melyben ecsetelték a kialakult helyzet tarthatatlanságát és javaslatot is tettek a megoldásra. Az elképzelés értelmében két egyetemi kápláni állás lenne létesítendő, melyeket egy jezsuita és egy esztergomi egyházmegyés világi pappal kéne betölteni. Ezzel a gesztussal adózna az egyetem, történetének két meghatározó egyházi hatósága felé. Az egyetemi káplánok kötelessége volna vasár-, és ünnepnapokon felváltva diákmisét mondani, exhortálni, gyóntatni, évenkint egyszer lelkigyakorlatot tartani, a rendszeres lelki gondozásban nem részesülő ifjúság valláserkölcsi kötelességét ellenőrizni, az ifjakat egyénileg pasztorálni, hitvédő és hitbuzgalmi könyvekkel ellátni, fogadóórákat tartani, az ifjúság szociális érdekeit szolgálni, a diákjóléti intézmények munkájában közreműködni, a kat. ifjúsági egyesületek, s az A. C. (=Actio Catholica) mozgalmaiba bekapcsolódni, s ezzel a laikus apostolság mindinkább térhóditó törekvéseit előmozdítani, s végül az ifjúságot izzó nemzeti érzésre nevelni, valamint az egész vonalon dokumentálni, hogy a katolicizmus éppen a Pázmány Péter Tudományegyetem keretében oldja meg legjobban egyetemes magyar missióját.
4. FEJEZET: Az egyetemi lelkészség felállítása
A javaslat körül hatalmas vita keletkezett az illetékesek körében, ezek azonban szerencsére elsősorban a megvalósítás módja körül zajlottak. Problémásnak volt tekinthető mindjárt az elnevezés: egy egyetemi káplán léte ugyanis a köznyelvi szóhasználat értelmében- mely szerint a káplán=segédlelkész- feltételezte volna egyetemi plébános és plébánia létét, mely kánonjogi nóvum lett volna. Noha a hallgatók száma indokolta, már a vita elején lekerült a napirendről a két állás létesítésének koncepciója. Hamar elvetették a felek a tisztség szerzetesrendhez, vagy egyházmegyéhez kötött voltának tervét is egyedül a rátermettséget véve alapul. Így is nagy feladat volt megfelelő személyt találni: hiszen olyan fiatal, energikus papra volt szükség, aki nem kötelezte el túlságosan magát a széthúzó katolikus ifjúsági szervezetek egyike mellett sem, és így mindenki elfogadja majd személyét. Végül, 1936 őszétől két évre, kísérleti jelleggel dr. Várkonyi Fidél ciszterci szerzetes nyert megbízást az egyetemi lelkészi tisztség ellátására, melyet az alábbi módon írt körül az Egyetemi Tanács:
- 1. az egyetemi káplán lakjék valamelyik kollégiumban.
- 2. vasárnaponként lehetőleg valamelyik kollégiumban misézzen.
- 3. mindennap reggel nyújtson alkalmat az egyetemi templomban szentgyónás elvégzésére
- 4. minden hétköznap 11-12 között tartson fogadóórát az egyetem központi épületében rendelkezésére bocsátott helyiségben
- 5. igyekezzék a lehetőségekhez képest minél többször megjelenni az ifjúsági egyesületekben és összejöveteleken
- 6. ezen kívül törekedjék kapcsolatot létesíteni az ifjúsági egyesületeken kívül álló hallgatókkal
Zavaros volt az újonnan létesített, és a már hagyományosnak tekinthető diákpasztorációs tisztség viszonya. Tóth Tihamér ugyanis – noha természetesen támogatta az egyetemi lelkész kinevezését – nem akarta cserben hagyni hallgatóságát, folytatni kívánta hitszónoki működését, ezzel azonban a lelkész dolgát nehezítette meg, aki a prédikálás hathatós eszközét nélkülözve, csak nehezen tudott a diákság közelébe kerülni. Várkonyi Fidél többször is szóvá tette ezt, keresve a megoldást. Azt maga is belátta, hogy Tóth Tihamér hallgatóságát vétek lenne szétugrasztani, ezért már új egyetemi kápolna létesítése érdekében tett lépéseket, de kezdeményezése nem talál kellő támogatásra. Csak növelte a feszültséget, hogy az egyetem úgy döntött: a lelkész munkájára a Hittudományi Kar felügyeljen, azon belül is a szakember, a lelkipásztorkodástan tanára – azaz Tóth Tihamér… Ezek a viták a két tisztség összeolvadásával oldódtak meg 1938 végére: egyrészt Tóth Tihamér személye és népszerűsége, püspökké történt kinevezése, és Budapestről történő távozása után már nem jelentett akadályt, másrészt az egyetem tovább szűkülő költségvetése sem nyújtott volna lehetőséget. Az egyesített hitszónok-lelkész örökölte mindkét elődjének pasztorációs feladatait: a korábban a hitszónok számára rögzített időpontokban szentbeszédet kellett tartania; a korábbi lelkészi funkciókból is csak a nehezen megvalósítható vasárnapi kollégiumi misézés megkötése maradt el. Munkájáért a lelkész kényelmes megélhetést biztosító tiszteletdíjat kapott, ezenkívül szállást és ellátást valamelyik egyetemi kollégiumban, amiért cserében azonban prefektusi feladatok ellátására is vállalkoznia kellett. Az egyetemi lelkészek azonban a munkaköri leírás szűkös pontjainál lényegesen többre vállalkoztak. Már Várkonyi Fidél utóda, dr. Péterffy Gedeon is (1939. 11. 1. -1942. VIII. 31.) – akinek megbízatását 1942 tavaszán azért vonakodott meghosszabbítani az egyetem, mert egyéniségét varázstalannak és lendülettelennek találták a professzorok – kereste a hivatalos alkalmakon kívüli találkozási lehetőségeket a fiatalokkal (pl. kirándulások). Előremutató volt azon vállalkozása is, hogy igyekezett felvenni a kapcsolatot a középiskolai hittanárokkal a célból, hogy midőn diákjaik vidékről hirtelen a fővárosba kerülnek elsőévesként, fogódzót lelhessenek személyében. Még csak gyermekcipőben járt az egyetemi lelkészség intézménye, mikor jövőjére, a benne rejlő lehetőségekre felfigyelt a többi történeti egyház is. 1937 decemberében juttatott el kérvényt a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület vezetősége a minisztériumhoz, hogy hasonló szervezeteket hozhasson létre a három legnagyobb felekezetet országszerte az egyetemeken és főiskolákon. A minisztérium körkérdést intézett az öt egyetem rektorához, majd konzultált a hercegprímással is, aki elvben nem ellenezte a javaslatot, mindössze azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetem lelkészsége történeti jogon, speciális fejlődés eredményeként jött létre, ezért precedensül újabb lelkészségek alapítására, a katolikus egyház számára sem szolgálhat. Komoly gondot okozott ugyanis, az esetlegesen megszervezendő lelkészségek egyházjogi helyzetének definiálása, és súlyos kánonjogi problémát rejtett az egyetemi lelkésznek, mint papi személynek az egyetem, mint világi testület részéről történő ellenőrzésének kérdése. A Pázmány Péter Tudományegyetemen a katolikus alapítás ténye miatt, illetve a Hittudományi Kar léte és felügyelete révén ez a nehézség áthidalható volt, merőben más azonban a teológiai karral nem rendelkező egyetemek és főiskolák helyzete. A fentieken túl a kultusztárca állandó pénzzavara játszhatott még szerepet abban, hogy minden jószándék ellenére is csak jelentős késéssel indulhatott meg a diákpasztoráció a felsőoktatás más intézményeiben. 1941 őszén Kolozsvárott a Ferenc József Tudományegyetemen, a következő évben a Műegyetemen és a Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg munkáját egyetemi lelkész. 1945-46 folyamán, mivel Mindszenty József prímás elődeinél nagyobb figyelmet fordított erre a kérdésre, minden egyetemre, és a főiskolák többségébe került a hallgatók lelkigondozásával megbízott felelős lelkipásztor.
5. FEJEZET: Tihanyi Tibor működése
Miután Serédi Jusztinián hercegprímás Péterffy Gedeont a központi papnevelő gondnokává nevezte ki, s így állása megürült. A Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Kara úgy döntött: pályázat útján kívánja betölteni az egyetemi lelkészi állást. A professzorok úgy vélték, hogy ilyen apostoli jellegű munkát, csak arra önként válIalkozók láthatnak el megfelelően. Az egy hónapnál rövidebb pályázati határidő ellenére is kilencen jelentkeztek az állásra. A kari ad hoc bizottság, majd a Kari Tanács, végül az Egyetemi Tanács elhúzódó viták után dr. Tihanyi Tibor piarista szerzetes személye mellett döntött. 1943. január 1-i hatállyal nevezte ki egyetemi lelkésszé három félévre az egyetem rektora. Mivel azonban munkájával mindenki elégedett volt, megbízását többször is meghosszabbította a Tanács, utoljára 1947 nyarán, további három esztendőre… Tihanyi Tibor energikusan vetette bele magát a munkába. Azonnal felmérte, hogy a lelkészséget egészséges módon bizonyos fokig bürokratizálni kell, mivel egy esetleges lelkészcsere a fennálló viszonyok között gyakorlatilag egyet jelent a semmiből való újrakezdés hatalmas munkájával. A beiratkozott katolikus diákokról, minden félévben aktualizált, kartotékrendszert készített, hogy tudja: kik tartoznak egyáltalán hozzá… Harsogó plakátok helyett az első időkben igyekezett személyre szóló, postán kiküldött meghívókkal magához invitálni a hallgatókat beszélgetésre – és próbálkozásait nem remélt siker kísérte. Figyelemre méltó ötletgazdagsággal talált szüntelenül új fórumokat arra, hogy az egygondolkodású ifjúságot egybegyűjtse. Ismerkedési teák, táncmulatságok, kulturális műsorok, kirándulások szervezésébe kezdett a lelkész, majd ezek állandó látogatóit, a tettrekészebb hallgatókat is bevonta a szervezés munkájába. Lassan körvonalazódni kezdett egy ütőképes mag, akik önkéntes alapon, szívvel-lélekkel kezdtek egyre differenciáltabb munkába a lelkész mellett, hogy Õ, végre tényleg a megérintett diákság szorosabban vett lelki igényeivel foglalkozhasson. A lassan kialakuló lelkészi iroda pedig egyben lelki könyvtár és folyóirattár is lett. Legfontosabb feladatának az egyetemi istentisztelet újra vonzóvá tételét tekintette. Ennek érdekében kórust szervezett, a mise időpontját is változtatta, a prédikációk is végre az ifjúság nyelvén hangzottak… Hosszú harcot folytatott azért, hogy az egyetemi lelkész minden fakultáson tarthasson indexbe is felvehető valláserkölcsi – világnézeti előadásokat. Tihanyi Tibor szociális érzékenység e messze felülmúlta elődeiét. A háborús viszonyok között amúgy is nagy szükség volt az egyre fokozódó diáknyomor enyhítésére. Az Egyetemi Templom Szent Antal perselyéből több alkalommal oszthatott szét segélyeket, és személye, viszonya a hallgatókkal volt a garancia arra, hogy ezek a legrászorultabbakhoz jutnak el. A lelkész energiájából alkalmi munkaközvetítésre is futotta. A bombázások, majd az ostrom katasztrofális lakáshelyzetet teremtett a fővárosban. Tihanyi Tibor ebben is igyekezett a rábízottak segítségére lenni. Az általa vezetett Pázmány Diákotthonban 45 pótágyat helyezett el, s nagy sajtópropagandával útjára indította a ‘Csak egy zugot éjszakára!’ mozgalmat, melynek segítségével 1943/44-ben 28, 1944/45-ben 230 diák számára szerzett ingyen vagy jutányos áron, esetleg tanításért-korrepetálásért cserébe családoknál szállást. Nem csak saját egyetemének ügyei hárultak azonban Tihanyi Tiborra. 1946 szeptemberétől a Magyar Katolikus Diákszövetség elnökévé nevezte ki a prímás, és reá, valamint az Actio Catholica ifjúsági titkárára, dr. Szappanyos Bélára – aki a műegyetemi lelkészség megszervezője és első lelkésze is volt – hárult az egyetemi és főiskolai lelkészek munkaközösségének összetartása.
6. FEJEZET: A lelkészség felszámolása
A háborút követő belpolitikai fordulat természetesen megnehezítette az egyetemi lelkészségek életét. Amíg tehette, Tihanyi ragaszkodott működésének már elért, és még fel nem számolt jogi kereteihez. Az utolsó pillanatig nagy erővel vezette az egyetemi ifjúság kongregációs munkáját. Már 1947 nyarától azonban azon dolgozott, hogy szűk, a hatalom által megfoghatatlan és megbonthatatlan kis baráti társaságokba (ún. apostoltestületekbe) tömörítse a legelkötelezettebbeket, hogy társakat tudhassanak maguk mellett akkor is, ha a fenyegető megszüntetés bekövetkezne. Első ilyen kísérlete a szakcsi katolikus nyári egyetem volt, melynek sikerén felbuzdulva hasonló táborok szervezésébe kezdett a következő évben a többi egyetemi lelkész is. 1948 novembere és 1949 márciusa között a kommunista pártnyomás a legváltozatosabb eszközök segítségével – melyek az alapvető munkafeltételek megvonásával elért ellehetetlenítéstől a letartóztatásig terjedő skálán mozogtak – számolta fel a lelkészségek legtöbbjét. A Pázmány Péter Tudományegyetem viszonylag szerencsésnek mondhatta magát, mivel Tihanyi Tibor egyetemi magántanári címet szerzett 1947-ben, és ily módon kiebrudalása az egyetem falai közül nehezebben volt végbevihető, mint kollégáié. A minisztérium ezért a lelkészség működésének anyagi alapjait igyekezett szétzúzni. Tihanyi dotációjának kifizetésével rendre késlekedtek, ha rendje nem áll mögé, alapvető kenyérgondjai támadhattak volna. Hasonló eredményre vezetett a lelkészség nyilvános, esetleges bevételt jelentő programjainak (színelőadás, bábjáték stb.) rendszeres belügyminisztériumi betiltása. Mint említettük, elvben Tihanyi Tibor megbízatása 1950 nyaráig szólt, amit természetesen már nem hosszabbított meg senki. 1950 augusztusában az egyetem testéről leválasztotta egy párthatározat a hittudományi fakultást, önálló intézményként, a Hittudományi Akadémiát hozva létre. Az ezt követő évben Tihanyi Tibor ellátta a teológushallgatók között a lelkészi teendőkből még elvégezhető templomi pasztorációt, de 1951 nyarára a Pázmány Péter Tudományegyetem lelkészsége hosszú időre beszüntette működését.
Az Egyetemi Lelkészség egyáltalán
írta: Pákozdi István
Amikor a társadalmi változások lehetővé tették, 1990-ben az egyetemi és főiskolai lelkipásztori szolgálat is újraindult a fővárosban, ahogy 1950 előtt ez természetes volt (ennek magyarországi történetét diplomamunkájában alapos részletességgel dolgozta fel Mózessy Gergely levéltárszakos hallgató). A személyi és tárgyi feltételek hiányában egy fiatal önkéntes pap (P. Vértesaljai László jezsuita) tevékenysége során kezdett szerveződni a katolikus egyetemisták tábora. Előbb csak összejövetelek formájában, ünnepi istentisztelet keretében nyitották meg a tanévet, vendégeket hívtak, majd hivatalos püspöki kinevezéssel függetlenített egyetemi lelkész vezetésével szerveződött a közösség. A több mint tíz esztendő során másutt is az országban, sőt a testvér egyházak keretein belül is létrejött a református és az evangélikus egyetemi gyülekezet.
Ahogy a minden félév kezdetén, ökumenikus szervezésben (a református és evangélikus testvérekkel együtt) kiadásra kerülő programfüzet mutatja, a Budapesti Katolikus Egyetemi és Főiskolai Lelkészség az elmúlt években kiszélesedett. Saját lelkésze van, otthont kapott az új piarista kápolnában (V. kerület, Pesti Barnabás u. 1.), majd 1996 nyarától az egyetemi lelkipásztori szolgálat céljaira (is) létesült Magyar Szentek templomában. Közösségei és meghirdetett előadásai vannak, igyekszik jelen lenni az egyetemeken és szervezni az ifjúság klub-életét, kirándulásait, táborait (minden nyáron országos szintű az ún. OKET = Országos Katolikus Egyetemista Találkozó). Albérletközvetítéssel segít a vidékről jöttek elhelyezésében, hiszen köztudott a kollégiumi helyek szűkössége, és ismert a meglévők benső szelleme… Az elmúlt évtizedben a női szerzetesrendek által vezetett (5) leány és a jezsuiták közreműködésével létrehozott (1) vegyes kollégium mellett 1998. szeptember 1-től működik az Egyetemi Lelkészség Fiúkollégiuma 15 egyetemista fiú részére, amit 2000. szeptember 1-én kibővítettünk a budai, 13 főt befogadó másik házzal, majd 2004-től egy 9 fős lánykollégium a XI. ker. Karinthy Fr. u.. A lelkészség mindennapi életében aktívan közreműködnek maguk a lelkes, elkötelezett egyetemisták és főiskolások, egy lelkipásztori munkatárs, egy állandó diakónus, Dr. Egri László orvos, lelkigondozó. Az istentiszteletek mindig bensőségesek, saját énekkarral, az Eucharisztia-ünneplés után agapéval (minden szerdán és pénteken reggel 7 órakor, vasárnaponként pedig este 7-kor). Rendszeresen készülnek felnőtt keresztelendők, bérmálkozók, elsőáldozók és jegyesek a szentségek felvételére. Adventben és nagyböjtben ökumenikus istentiszteletet tartunk, váltakozva a három felekezet templomaiban. Működik ún. egyetemközi kisközösség, katolikus csoportok több egyetemen és főiskolán (összesen kb. 10 csoport). A legnépesebb az MKK (Műegyetemi Katolikus Közösség), amely csütörtök este tartja összejöveteleit a Magyar Szentek temploma alagsorában lévő klubban. Ebből nőtt ki az ún. Keresők Klubja, amelyet Dr. Egri László orvos, lelkigondozó vezet (nem párkereső, hanem Isten-kereső csoport). 1992 óta rendszeresen támogat a lelkészség egy mozgáskorlátozott, akkor még egyetemi korú leányt. A lelkészség félévenként több kirándulást és közös hétvégét (=lelkigyakorlat) szervez valamelyik lelkigyakorlatos házban vidéken. A programokat a diákokból álló Lelkészségi Tanács (= quasi „egyházközségi képviselő testület”) előre kidolgozza. Időről időre összehívja a lelkészség az egyetemi oktatókat tavaszi és őszi imatalálkozóra. A budapesti Egyetemi Lelkészségről az elmúlt 3 év alatt 5 világi papi hivatás, 1 szerzetes és 2 szerzetesnői hivatás kezdte meg felkészülését különféle Papnevelő Intézetekben, illetve szerzetesházakban. Az 1992 és 96 közötti időszakban a legnagyobb részvétellel megtartott kezdő és záró szentmiséken általában minden alkalommal kb. 400 egyetemista vett részt, a vasárnapi miséken ma is 80-100-an vannak, a legsikeresebb péntek reggeli miséken átlagban 100-an vannak minden héten. A Lelkészség évente 4-5-ször ingyenes újságot ad ki Egyetemes címmel.
Minden év tavaszán valamennyi magyar egyetemi lelkész (a határon kívüliek is) és munkatársaik egyetemi pasztoráció konferenciát tart, melyben választott témák alapján hangolják össze az ország egyetemi pasztorációját. Itt mindig záródokumentum születik, amelyet minden illetékes főpásztor részére elküldenek. Ezekbe a programokba a testvéregyházak képviselői is örömmel kapcsolódnak be.
A lelkészség jó kapcsolatot tart fenn a KHJÖ osztrák egyetemi ifjúsági szervezettel, érdeklődik más országok hasonló pasztorációs kezdeményezései iránt, volt már vendége a római Sapienza Egyetem jezsuita egyetemi lelkésze is, valamint meglátogatták a grázi hasonló intézményt.
Az Egyetemi Lelkészség munkáját az Esztergom-budapesti Főegyházmegye évente anyagilag támogatja, ám az adakozók, jótevők nélkül nem tudna, nagyobb utakat szervezni, kiadványt szerkeszteni. Perselyezés a közösségi összejöveteleken nincsen, az agapé és a lelkigyakorlatok szinte ingyenesek a résztvevők részére, akik között sok a nagycsaládos, a határon túlról való, és a kifejezetten szegény diák.
Időközben hitvallásos egyetemek is születtek (Pázmány Péter, Károli Gáspár), ahol különálló egyetemi lelkészségek jöttek létre (a katolikust Várnai Péter esztergom-budapesti főegyházmegyés pap vezeti). Az országban jelenleg összesen kb. 20 egyetemi lelkész dolgozik (katolikus és protestáns), akiknek jobb kezeik maguk az egyetemisták.
Mivel a magyar nem világnyelv, a külföldi vendéghallgatók jelenléte Budapesten nem nagy. Lelkipásztori szolgálatuk alkalomszerű, az Egyetemi Lelkészség idegen nyelven beszélő tagjai, csoportjai részéről, akik segítőkészen fogadják a ritkán fel-felbukkanó, itt tanuló külföldieket; illetve idegen nyelven tudó papok szolgálatán keresztül, akikhez a Lelkészség tanácsolja őket. Olyan nagy számban nincsenek a külföldiek, hogy külön, intézményes ellátást igényelnének. A bevándorlók, főként Romániából, a volt Jugoszlávia területéről olyan diákok, akik tudnak magyarul. Az ő legnagyobb problémájuk anyagi természetű, megélhetés, tandíj, utazási költségek stb. Az Egyetemi Lelkészségen egy nigériai hallgató is megkeresztelkedett, nemrég pedig egy japán és egy horvátországi magyar betelepült készült fel házasságkötésre, de volt már magyar-német, magyar-olasz pár is. Az itthoni, keresztény egyetemisták közösségéről elmondható, hogy befogadó, barátságos, semmiféle jele nem mutatkozik az idegengyűlöletnek vagy bármiféle megkülönböztetésnek, örömmel fogadnak minden elsőst (gólyát) vagy a későbbi egyetemi évek során hozzájuk betérőt.